2016. január 21., csütörtök

Linkelősdi

Hah, egyszer majd csak visszatalálok erre a blogra, és írok ide valamit. De addig is, csak elirányítok minden erre tévedőt (igen, valószínűleg nem ide készültél, félregépeltél valamit, rossz linkre kattintottál, de ha már itt vagy, szia! :)) már két - nem papírmadaras apropóból írt, de - elkészült novellámhoz... miután felvezettem őket némi háttérsztorival.

1. Idén ősszel részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó alapozó kurzusán, ahol sok klassz dolgot tapasztaltam ki az írásomról, meg úgy általában az írásról, és klassz emberekkel dolgozhattam együtt, és úgy egyáltalán említettem már, mennyire klassz volt? Mert nagyon. :) Jó lenne idén vagy jövőre egy dramaturgia kurzusra is beférni, de persze, ez még sok dologtól függ.
Az Aranymosás oldalán olvasható az alapozó kurzusra írt novellám, a hívószó a hiány volt. Az én történetem pedig a Minden a tükrökkel kezdődött.

2. A másik novellám a Merengő által most már hagyományosan megszervezett Kívánság Üstre íródott D_W ajándékaként. A kívánság, amire írtam, ez volt: A lányt elrabolta egy gonosz démon. A fiúnak kell visszaszereznie tőle, de ez szinte lehetetlen. A démon egy sötét erdő közepén rejtette el a lányt. Azt ígéri a fiúnak, hogy szabadon távozhatnak, ha az bejut az erdő közepére és eloldozza a legnagyobb fához kötözött lányt. Két probléma miatt lehetetlen a feladat. Első: Minden megtett lépéssel a fiú elfejt egy emléket a lányról. Meg kell gondolnia mindenen lépését, de így sem biztos, hogy a célig nem felejti el azt, hogy miért indult el. A második: A fiú gyenge. Nem biztos eléggé a szerelemükben. A lányt többször is megcsalta már. Sikerül megmentenie a lányt?


 A történetem meg a "tovább" mögött olvasható. :)



Sajnálom, (___)


Elsőként a nevedet felejtem el. Ez egyébként teljesen véletlen. Belépek a fák közé, az agyam meg önkéntelenül sikítja, sikítja belém, hogy (___), tehát ahogy hívni szoktalak. Aztán huss, már el is tűnik. Próbálom felidézni, majdnem sikerül, érzem, hogy itt van a nyelvem hegyén, a fogaimat csiklandozza, a szájpadlásomon gördül végig, mégsem tudom kiejteni. Leírni sem tudom. Pedig lekuporodok ott helyben, papírt és ceruzát halászok elő, a kezem remeg. Hurkokat rajzolok a levegőbe, aztán szálegyenes vonalakat, hátha valamelyik forma majd ismerősnek tetszik, de semmi.
Ekkor fogadom el, hogy a démon nem hazudott. Azt állította, hogy minden lépéssel, amit megteszek az erdejében, elveszítek rólad egy emléket. És tessék, itt van, kedves (___).
Jól meg kell fontolnom, merre megyek. Még szerencse, hogy készítettem térképet, a papírt és a ceruzát visszagyűröm a zsebembe, és helyette ezt veszem elő. Pontosan kiszámolt, gondosan lemért, többszörösen ellenőrzött kreálmány. Büszke lennél rám, azt hiszem. Mármint biztosan – erre még emlékszem.
Az erdő, nem, nem is, rengeteg, így mondta a démon, tehát a rengeteg közepén vagy. Odáig pedig nyolcszáznégy-nyolcszázötven lépéssel lehet eljutni. Azért a bizonytalanság a lépések számát tekintve, mert légvonalban nyolcszáznégy a távolság, de ha közben egy-egy vaskosabb fa miatt módosítanom kell egy kicsit az irányon, már megnő a végén a lépések száma. A megfelelő haladási szögből való kitérés miatt, meg hasonlók. A számításaim szerint a nyolcszázötven lépés a legrosszabb eshetőség. Nyolcszázötven. Az nyolcszázötven emlék rólad. Nem hagyom magamnak elképzelni, hogy az mennyi minden. Sóhajtva felállok, a kezembe veszem az iránytűt is, és indulok. Tüstént indulok, (___). A francba, mennyire béna lesz, hogy még a neveden sem szólíthatlak, amikor kiszabadítalak.
Ez a második lépés nehezebb, mint az első volt. Akkor még nem tudtam, mire is számítsak. Most már nincs kétségem, és ez a bizonyosság összeszorítja a mellkasomat. Mindjárt elveszítek belőled még valamit.
Kiválasztok egy közös délutánt, életem egyik legszörnyűbbjét. Akkor találkoztam először a nővéreiddel. Fülig vörösödtem akárhányszor hozzám szóltak, de a legrosszabb igazán az a poén volt, amit elsütöttem. Ember nem oldott fel még kínos helyzetet „Kopp-kopp”-viccel, hát én sem. Mindenesetre, most erre a viccre gondolok nagyon erősen. Szorosra zárom a szememet, levegőt sem veszek – hátha segít –, miközben felemelem a jobb lábamat. A levelek tovább susognak körülöttem, egy madár, aminek nem ismerem a hangját, a távolban énekel, és valahonnan még messzebbről hallom az autópályán elsüvítő forgalmat is. És semmi változást nem érzek. Végre leteszem a lábam, aztán mellélépek a másikkal. A tűlevek ropognak a cipőm talpa alatt. Semmi. Megpróbálom felidézni azt a délutánt. Előttem van a három nővér képe, a zöld szemű nővéré, aki mintha a lelkembe látna, a pisze orrúé, aki mintha megérezné minden hazugságomat, és a legmagasabbiké, aki mintha minden beszélgetésben egy gondolattal előttem járna. De nem úgy emlékszem rájuk, ahogy először láttam őket. Nem hallom, ahogy bemutatkoznak, csak azt, ahogy már a nevükön szólítom őket, fogalmam sincs, mik voltak az első benyomásaim, amiket tudok róluk, azok napok és hetek ismeretségének megfigyelései. Az érzés, hogy mennyire különösnek találom őket, sem egy pillantásból fakad, nem felülbírálandó sugallat, hanem meggyökerezett bennem. De nem emlékszem a kezdetekre.
Nem.
Emlékszem.
Hol találkoztam velük? Kellemes találkozás volt? Nem, valamiért szégyent érzek, ha rá gondolok, de már sejtelmem sincs, hogy miért. Ez egy pillanatra kétségbe ejt, a következő pillanatban viszont rájövök, hogy mindez azt jelenti, hogy az elképzelésem működött.
Én választhatom ki, mit felejtek el, és mit tartok meg.
Persze, váratlanul elöntik a fejemet a lehetőségek. Egyszerre tódul tucatnyi és tucatnyi emlék az agyamba. Sok olyan dolog, amit sose akarnék kitörölni onnan, és sok olyan is, amitől szívesen megválnék. Ez a skála két vége, de én úgy döntök, nem ezekből, hanem a közéjük esőkből válogatok. Jelentéktelen pillanatokat választok.
Azt, hogy mi a kedvenc fagylaltod.
Azt, hogy mit mondtál, hol tanulsz, és hogy igazából hol.
Az egyik sokadik csókunk ízét.
A lombok most már sűrűn hajolnak fölém, a napfény csak pontokban szökik át rajtuk. Valahogy önkéntelenül ezekbe a fénypontokba lépek bele, de arra azért figyelek, hogy túlságosan ne térjek el a térkép szerinti útvonalamtól. Közben úgy érzem magam, mint Jancsi és Juliska, leszámítva, hogy én kenyérmorzsák helyett emlékeket hagyok magam után. És persze, hogy ha ők akarták, összeszedegethették volna a morzsáikat, míg én az emlékeket… Aligha.
Sajnálom, (___). Igazán tudnom kéne, mi volt az első háziállatod. Vagy hogy hogyan szeretsz aludni, hason, háton, oldalt? Összebújunk, vagy az ágy másik végébe vándorolsz reggelre? Sajnálom, hogy elfelejtettem, hogy iszod a kávéd, és hogy eszed a sült krumplit. Remélem, nem számítasz rá, hogy a megmentésed után rögtön vacsorát főzök neked, mert többé nem tudom, van-e valamilyen allergiád. És ó, sajnálom a nevedet – még egyszer is –, ez igazán a legmegalázóbb.
Hatalmas léptekben haladok, de lassú ütemben. Az ujjaim közben annyira elzsibbadtak, hogy ha nem látnám, hogy még mindig szorítom a térképet, nem jönnék rá. A fejem sajog. Koncentrikus körökben terjed a fájdalom a halántékomban, és hiába masszírozom, kézfejjel, tök ügyetlenül, nem múlik el. Egy ponton már annyira elviselhetetlen, hogy muszáj megállnom pihenni. Összerogyok az avarban, és keményebben megütöm magam egy mélyre nyúlni lusta gyökérben, mint szeretném. Remek. De erről eszembe jut még valami, mármint természetesen valami rólad. Te mesélted egyszer azt a történetet a két nimfáról, akiket az erdő, nem… te is a „rengeteg” szóval mondtad, hm, különös, na mindegy, szóval a két nimfát a rengeteg büntetésből fává változtatta. Ők viszont annyira szerették egymást, hogy így sem mondtak le a szerelmükről, addig nyújtózkodtak, míg el nem érték egymást. Az ágaikkal a másik ágai közé bújtak – olyan összevisszaságban, hogy a madarak egyszerre telepedtek a két lombra –, a gyökereik pedig szó szerint összekapaszkodtak.
Ülök egy helyben, és arra a vasárnapra gondolok, amit a nimfából lett fák keresésével töltöttünk. Rózsaszín gumicsizma volt rajtad, és hatalmas, citromsárga sál, amibe még a hajadat is beletömködted, hogy a szél ne fújja az arcodba. Majd’ lefagyott az orrunk, és azt is csak tettettük, hogy a kabátzsebemben mindkettőnk kezének elég meleg van. De te meneteltél szakadatlanul tovább, egyre beljebb a fenyők és bükkök közé, én meg mentem veled az oldaladon. A lábaddal tapogattad a gyökereket, néhányhoz le is hajoltunk, és te a fatörzstől kezdve végigsimítottál a kiálló felületeken. Végül aztán ráböktél két fára – kicsit távolabb estek a többitől, de egymáshoz tényleg feltűnően közel. A legklasszabb az emlékben nem a felfedezett fák voltak, nem is a kutyagolás a hidegben, de még csak nem is a sárban mulatságosan cuppogó csizmád, hanem az a ragyogó mosoly, amit a fák láttán villantottál rám, és amitől az én arcom is rögtön vidámságba rendeződött. Abban a percben éreztem először biztosan, hogy szeretlek. Ostoba egy dolog, és valószínűleg szörnyű is, mert te akkor már rég szerettél, és azt hiszem, én is mondtam neked hasonlót. De ha abban a percben megszólaltam volna, amit nem tettem, akkor életemben először őszintén vallottam volna szerelmet, és nem csak illendőségből csináltam volna. Volna, volna. De tudom, miért nem szólaltam meg. Akkoriban nemcsak neked füllentettem olyan érzelmeket, amiket valójában nem éreztem, voltak más lányok is. A bűntudat csomózta össze a hangszálaimat.
A többi lányra is emlékszem, a bőrük puha volt, a csókjuk édes, és sokáig nem láttam a különbséget az ő érintésükben és a tiédben. Ma már nem is tudom, hogy hihettem, hogy nem más, amit velük érzek, és az, amit veled. Mintha egy hús-vér embert hasonlítanék össze egy pálcika figurával. Erre először a nimfa-fák kapcsán jöttem rá, de utána minden veled töltött órával még jobban beléd habarodtam. Egy nap pedig már annyira szerettelek, hogy bevallottam neked mindent.
Szeretném elfelejteni az arcodat, ami a ragyogó mosolyaid tökéletes ellentéte volt. Szeretném, ha az álmaim nem visszhangoznák mindazt, amit akkor a fejemhez vágtál. Szeretném nem tudni, hogy valaha is miattam sírtál.
De nem lehet. Valahogy még rosszabb lenne, ha kettőnk közül csak te emlékeznél rá, mit tettem. Nem bűnhődni akarok azzal, hogy ragaszkodom a kapcsolatunk legrosszabb pillanataihoz. Inkább mintha kiérdemelni akarnálak. Ezt az egészet is mint egy próbatételt fogom fel, talán ez segít az ép eszemnél maradni.
Vagy talán már eleve őrült voltam.
Nem igazán számít, melyik az igazság; egy olyan világban, ahol a semmiből egy démon csak úgy elrabolhatja a barátnődet, és egy fához kötözheti, nos, abban a világban meglehet, nincs is nagy különbség őrület és normalitás között.
A fejfájásom lappangóban van… Te mondtad mindig így, (___). Amikor sokáig voltál a városban, folyton rád tört a migrén, a fagyi – akármilyen ízű is legyen az, amit ettünk – csak szünet gombot nyomott neki, nem gyógyította meg, magyaráztad.
– Szóval szünetet nyomott – ismételtem derűsen. – És ha mostantól életed végéig eszed a fagyit?
– És sose hagyom abba?
– És sose hagyod abba.
– Hát, akkor is visszatér valahogyan a fejfájás – bólintottál, és roppant határozott voltál. – Mert csak lappangóban van. Itt a városban mindig lappangóban van. Ó, plusz attól a sok fagyitól még a hasam is csikarna.
– Á, ha elég pénzünk lenne arra a végtelen mennyiségű fagyira, nem hiszem, hogy egy kis hascsikarás visszatartana téged az evéstől. Főleg, ha …-ról van szó.
Akkor persze nem …-ot mondtam.
Akárhogy is, a lappangó fejfájás még mindig jobb, mint a rendes, úgyhogy összeszedem magam a továbbinduláshoz. Még majdnem háromszáz lépésem van hátra.
Megyek tovább hát. Addig megyek, amíg már nem emlékszem a kedvenc dalaidra, a kedvenc színedre, sőt, az összes kedvenc-kérdést kipipálhatom. Nem tudok semmit a családodról. Vajon vannak testvéreid vagy egyke vagy, élnek még a szüleid, együtt vannak, esetleg elváltak, mint az enyémek, engem kedvelnek? Ó, vagy mi van, ha nem is tudnak rólunk? Netalán bűnös-titkos viszonyban élünk? Ha már itt tartunk, vajon együtt lakunk? Nem, várjunk, nem hiszem, nekem a belváros legbelsejében van albérletem, ha téged ott állandóan fejfájás gyötörne, csak nem költöztettelek oda.
A francba, az agyam lassan olyan lyukas, mint a nagyapámé. Sorban szöknek el a közös napjaink, csak a két végletembe kapaszkodok erősen. Nem akarom elfelejteni, hogy megbántottalak, és a világért sem akarom elfelejteni az első csókunkat. Ha eszembe jutnak, hirtelen fékezek, várok, míg mélyre nem sikerül tolni őket a fejemben, és a helyükre rángatok valami sokkal elveszíthetőbbet.
Azt, hogy miként becézel.
Azt, hogy félsz-e valamitől.
A nevetésedet.
Már nagyon kifogyóban vagyok, amikor eldobom magamtól a mosolyodat is. Talán hamar újraláthatom. A térkép szerint ekkor még tíz vagy húsz lépés lehet hátra. Már látnom kellene téged.
Már látnom kellene.
Már… A legszívesebben a nevedet kiáltanám, de hát ugye, az nem megy. Persze, kiabálhatnék mást is. Mondjuk, egy hősies „Jövök!”-öt, vagy egy biztató „Tarts ki!”-t, de mindkét ötletet elvetem. Hátha még számítanom kellene valamire. Igaz, a démon azt mondta, hogy csak be kell jutnom érted a rengeteg közepébe, eloldozlak a fától, és már mehetünk is. De mégiscsak egy démonról van szó, ki tudja, mit hihet el az ember, meg mit nem. A legjobb lesz óvatosnak lenni, a meglepetés ereje pedig csak nem árthat. Erre gondolok, aztán folytatom az utat.
Elfelejtem az első éjszakát, amit nálam töltöttél, de csak aludtunk.
Még mindig nem talállak.
Megszabadulok attól a pillanattól, amikor először mondtam őszintén, hogy szeretlek.
Kezdek pánikolni, amikor feláldozom a találkozásunkat.
Aztán azt, ahogy az első randevúnkon te egyszer csak a kezembe csúsztattad a sajátodat. És azt, amikor kiderült, hogy te is kívülről fújod A kis herceget. És azt, amikor először mutattad meg ezt az erdőt.
Épp lemondok az első – igazi – közös éjszakánkról, amikor végre megpillantalak. Ekkor csak kiszalad a számon egy „Hál’ Istennek.”. Nem mintha vallásos volnék, és nem mintha nem fogadkoztam volna a meglepetés erejéről. Persze, egyelőre semmiféle démont nem látok, akinél ez számítana.
Egyedül te vagy itt. Illetve hát, csakis te lehetsz. De nem ismerlek fel. Mindössze egy lányt látok, akit egy fához kötöztek. Szuggerálom a lány alakját, a vonásait elemzem, próbálom elképzelni őt magam mellett, felidézni, milyen lehet átkarolni, de nem ugrik be semmi. A csókod ízét érzem, mert csak ennyi maradt, a sóhajodat az én sóhajomban, de az emlékben csukva van a szemem, úgyhogy ez most nem segít. És hallom a zokogásodat, érzem, ahogy dühödben a mellkasomat püfölöd, minden egyes ütésre jut egy szitokszó is, és emlékszem, hogy a könnyeid eláztatták a pólómat, és emlékszem, hogy abban a pillanatban mindketten nagyon utáltunk engem. És ennyi. Ennyire emlékszem, arra, hogy milyen az arcod, arra hogy vajon mást is tettem-e, mint hogy bántottalak, nem.
Nézlek, nézlek, és…
Talán nem is te vagy.
Gyorsan kirázom a fejemből a gondolatot, mintha csak egy törött hógömb lennék. Elrakom a térképet, meg az iránytűt is, a feladatra koncentrálok, és számolok most már szemmértékre. A kettőnk közti távolságot öt lépésnyire saccolom, de talán tudom csökkenteni. Persze, még ha vetődésszerű ugrásokkal közelítek, az is legalább három emlékembe fog kerülni. Nem vagyok benne biztos, hogy van még annyim.
A tekintetedet keresem, de olyan, mintha aludnál. Vagyis remélem, hogy alszol. Ha bármi bajod esett…
Nagy levegőt veszek. Ez egyelőre teljesen mindegy. Most el kell jutnom a fáig. Összekaparom tehát, amim maradt. Az emlék, ahogy rájövök, hogy elraboltak téged. A démon álmomban üzente meg, noha egy egyszerű álomnál valóságosabbnak éreztem. Néha azt hiszem, hogy igazából itt jártam az erdőben a démonnal, és csak visszacsempészett valahogy az ágyamba, mert ott ébredtem, de a hajam és a ruhám mind tele volt bogánccsal. A démont magát nem láttam, a hangját viszont kitörlöm a fejemből, és az egészet, az álmot vagy legyen akármi, egy lépéssel elfelejtem.
Aztán ott van az a bizonyos csók. Lehunyom a szemem.
Sajnálom, (___).
De még mindig túl messze vagyok, és hiába szólongatlak, a „Hé!”, és az „Ébredj!” sem használ. Már csak a skálám másik vége van a fejemben. Könnyeket kellene kitörölnöm, a bűntudatomat, nem tűnik nehéznek.
Nézlek, nézlek, és…
Szeretlek. Nem vagyok biztos a miértekben és miótákban. Olyan, mint a béna romantikus filmekben, amiket én utálok, és hát, remélem, te is. Mintha első látásra szeretnék beléd, pedig tudom, egyszerűen tudom, hogy nem így van. Elraktározom ezt az érzést, nem igazán tartozik hozzá kép, igazából semmi, mégis remélem, hogy elmegy egy emléknek. Koncentrálok, és egy utolsót lépek. Vagyis technikailag ez inkább ugrás már. A lábam kifarol alólam, én meg épphogy nem esek hasra. Az esetlen érkezésem felett sopánkodnék egy sort, de egészen megfeledkezem róla, ahogy felegyenesedtemben megérzem a tarkómon a lélegzetedet. Csendesen, egyenletesen veszed a levegőt. Megnyugszom, és nyugodt vagyok egészen addig, amíg rád nem nézek.
A torkomban reked egy káromkodás. Nem te állsz velem szemben, vagyis nem igazán. A fa áll velem szemben, és mégsem. Az arcod, mint a világ legélethűbb faragványa, ott a kéregben, az orrod, a szemed, mindened pontos mása annak, amit egy lépéssel messzebbről láttam. A legijesztőbb mégis az, hogy amikor közelebb hajolok, megint érzem a szádon ki-be áramló levegőt. Összeszedem minden bátorságomat, vagy higgadtságomat, vagy őrültségemet, akármi is kell ahhoz, hogy a fává változott barátnődet megérintsd, és ezt teszem – végigsimítok az arcodon. Csak a törzs göcsörtjeit érzem a tenyerem alatt, aztán mikor a szád elé csúsztatom a kezemet, megint a lélegzetedet. Lehetetlen.
– Ha most megfullad – szólal meg egy hang mögöttem –, hiába fáradtál eddig.
Vagyis mellettem. Mellettem szólal meg. Oldalra kapom a fejem, ami ostobaság, mert persze, hogy fölülről jött a megjegyzés, az egyik lombkoronából. Furcsa, hiszen esküdni mernék, hogy a kacagás meg, ami ezt követi, közvetlen közelről érkezik.
– Igazad van – ékeli egyszer csak a hang a nevetésébe. – Mellőled szólok, és odafentről, és mögötted is vagyok. Jobb vagyok, és bal vagyok. Rengeteg vagyok.
Egy szerencsétlen „Mi?” szökik ki a számon. Nem uralom a helyzetet, na.
– Ó, milyen földhöz ragadtak is vagytok ti, emberek! – Ez pedig tényleg mintha egy szélben felém rebbenő levél gúnyolódása lenne. Utánakapok, de ahogy megvizsgálom, megint olyan, mint egy… hát, mint egy levél. Semmi különös. – Itt minden én vagyok, hát nem érted?
Nem.
Hangosan nem mondom ki a szót, de a hang mintha újból olvasna bennem. – A démon vagyok, az anya vagyok, az a fenyő vagyok ott, és ez a tölgy. A feléd repülő szél, a talpad alá szorult sár, a füledbe zümmögő bogár. Rengeteg vagyok.
– Rengeteg. – Elismétlem a szót. – A rengeteg? Mármint hogy ez az erdő?
Körülöttem a tűlevelek erre egyszerre a magasba ugranak, az örvényük surrogásában hallom a választ. Újra és újra ezt: „Úgy van.”
– És hogy érted – folytatom –, hogy te vagy a démon? Meg a… az anya?
– Úgy van.
– Nem, hogyan…? – Aztán elhallgatok, mert megértem. Az anya, mint a te anyád, gondolom, és a démon, mint az én démonom, aki elragadott tőlem. Vagyis hogy ha ugyanaz a kettő, akkor ennek… – Ennek nincs is semmi értelme. Miért rabolná el valaki a saját lányát?
– Elrabolni? – A tűlevek most meg egyszerre zuhannak vissza a földre, és ettől a szó súlyosabbnak, haragosabbnak érződik. – Elrabolni. – A rengeteg ezt most nem kérdezi, inkább ízlelgeti a kifejezést. – Te raboltad el őt tőlem.
Nem vagyok benne biztos, szó szerint érti-e. Arra emlékszem, hogy megcsaltalak. Arra nem, hogy mást is tettem-e, lehet, hogy tényleg erőszakkal tartottalak magam mellett. Talán nem is szerettelek, csak birtokoltalak, nem tudom, igazán nem tudom.
A rengeteg megelégelheti a gyötrődésemet, mert közbeszól. – Előbb felejtetted el, mit érzel, mintsem azt, hogy megbántottad őt. Különös. Különös ez.
Vállat vonok. Bizonyos szempontból tényleg különös.
A rengeteg hosszan ismétli a szót, a lombok zizegik felettem, egy mókus szaladásában, a szapora léptekben hallom, a szél a fülembe fújja, aztán ki onnan. Majd egyszer csak a rengeteg hozzáteszi ezt is:
– Különös, hogy éppen ez mutatta meg, mit érzel. Áldásomat adom rátok.
– Hogyhogy…? – Arrébb söprök egy marék levelet, amik azt sutyorogják az arcomba, hogy „áldásomat adom”, és a felháborodástól csak hápogni tudok. – Ez csak valamiféle kegyetlen próba volt?
Tényleg próbának hittem. De más a személyes meggyőződésem, és megint más… hát, ez.
– Kegyetlen? – kérdez vissza egy madár énekének dallama. – Nem kegyetlen.
– Igaz is, fává is változtathattál volna minket.
Valakitől hallottam egy ilyen történetet, bár már fogalmam sincs, kitől. Viszont biztosan viccnek szánom. A rengeteg azonban azt mondja rá:
– Úgy van.
Rád nézek, és szörnyű gondolat ver gyökeret a fejemben. – De ugye most már akkor nem fogsz elvarázsolni?
– Szabadon távozhatsz.
– És… – Itt a nevedet kellene mondanom, de szégyenszemre elharapom a mondatot.
Említettem már, hogy sajnálom, (___)?
A rengeteg nem felel, teljes a szélcsend, a madarak és a mókusok is hallgatnak, semmi nem zizeg, semmi nem susog, és nem zörög. Csak egy hangyaboly szalad neki a cipőm oldalának. Követőm őket a tekintetemmel. Pontokba szakadó pontok, amikből hamar tengernyi lesz. Ez a tenger most a fához… hozzád menetel, felkapaszkodik a törzsön, katonás rendben halad feléd. Az arcodnál torpannak meg, csakhamar eltakarják a hajadat, a füledet, az orrodat és mindenedet. Az előbb a rengeteg rám szólt, hogy nem kapsz levegőt, így kis híja van, hogy nem ugrok oda lesöpörni az összes nyavalyás hangyát. Még jó, hogy nem teszem, mert ekkor egyszer csak kilépsz a fából. Olyan vagy, akár egy festmény, amelyik ledobja magáról a vásznat.
Csodaszép vagy – csak úgy mondom. Vagyis magamban mondom, igazából csak meredek rád. Megalázóan hosszan, mert kitaláltad, ezt a helyzetet sem uralom.
Te szólalsz meg elsőként. A hangodban könnyek keverednek nevetéssel.
– Szóval megismerkedtél anyámmal.
– Az anyád? – nyekergem, pedig ezt már tudtam.
Közelebb lépsz hozzám, a szoknyád szegélye szelíden csapódik a farmeremnek. – Ó, szegényem, hát ezt is elfelejtetted? Nimfa vagyok. A rengeteg része voltam, míg te fel nem bukkantál.
– Tehát tényleg elraboltalak.
Átfogod a csuklómat, aztán egybefűzöd az ujjainkat. Mindketten az összekulcsolt kezeinket nézzük, míg nagy sokára azt feleled:
– Dehogyis. Azt szoktad mondani, hogy megszelídítettél. – Megszorítod a kezem. – Ez jó dolog.
A fa felé pillantok, ami pillanatokkal korábban még te voltál. – Anyád szerint is?
– Kiálltad a próbáját, nem?
Most már csak könnyek vannak a hangodban, de azt hiszem, ezek az örömtől kerültek oda. A tekinteted is párásan keresi az enyémet. Én meg tök szerencsétlen vagyok, mert nem tudom, mit mondjak. Ez az egy szó jut eszembe:
– Sajnálom.
Ekkor borulsz a nyakamba. Én meg a hajadba susogom tovább, hogy…
– Sajnálom. Sajnálom, Bodza.
Mert Bodza. Hát, persze, hogy Bodza a neved.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése