6. papírmadár

~ legyen laura ~

 Épp csalok (megint). Mert még mindig nem térek vissza erre a heti novellázásra, de akkor már pár novellát (értsd: egyelőre egyet) felpakolászok ide is.

Ennek a címe Legyen Laura, és Sketchynek íródott, mert TAI-n azt kívánta, hogy valaki írjon neki egy történetet a Quimby Legyen vörös c. számára. Ez történt itt.

A kép széle homályos és sárga, mintha napfénybe tartott pillanatfelvételt néznénk. Egy lány pörög a szoba közepén, az arca elmosódott, a nevetése nevetésszerűtlen. Vágás. A lány ezúttal egy mezőn ül, és azt mondja, szeret. Aztán egy partin vagyunk vele, a zene magas hangokból épül és nem ereszt. A vágás alatt is szól, és azután is. Pörgő lány a szoba közepén. Vágás. Macskaköveken tovakopogó lány. Vágás. Nem szeret. Vágás. Zöld ágynemű között a lány meztelen háta. Vágás. A lány hangját halljuk: Gyakran elképzelem, milyen lenne az életem filmként. Egy fiú kérdez, mi lenne a címe? Vágás. Pörgő lány. Vörös italt kortyoló lány. Csevegő lány. Vágásvágásvágás. Az előzetes a lány válaszával zárul: Legyen Laura.

Ajánlott zene: Quimby - Legyen vörös

Legyen Laura

– Laura szerepében Laura, írta Laura (és Mátyás) –

Első jelenet

A lány, legyen Laura, belép a felbolydult hangyabolyba lakásba. Térré tágított lyuk az egész, egy táncparkettnek hazudott, bútormentesített nappali. A sarokban bárpultnak bókolt, hosszú asztal, tele italokkal. A másik sarokban dobozokkal és egy darab kanapéval elbarikádozott komódon laptop – onnan szól a zene. A két sarok közé húzott átlóban ember, ember, és az átló köré szórva is ember, ember. Laura ösvényt vág magának köztük. Kanyar, rés, odalép, kerül, kanyar, megáll. Hosszan válogat az asztalon a bárpulton, míg magához nem vesz egy poharat, és italt nem tölt bele.

Ekkor még nem érzi meg magán Mátyás tekintetét, pedig az a tekintet bizony követi minden egyes mozdulatát. Elbűvölve követi, nem a következő áldozatára váró sorozatgyilkos módjára, mondaná Mátyás, ha Laura most kérdőre vonná. De ez egyelőre nem történik meg, Laura gondolatai ugyanis másutt járnak.

Laura a zenét hallgatja. Elképzeli, hogy hosszan csengő tákként és pattogó ti-ti-ták-ként mászik a fülébe, befonja az agyát, gondolatonként ömlik a tagjaiba, és táncra perdíti.

Ha Mátyáshoz nem éppen ebben a pillanatban bújna oda a volt, de talán nem is annyira volt, barátnője, felkérné Laurát táncolni. Így Cecíliával táncol.

Fiú (nem Mátyás) szólítja meg Laurát.

FIÚ: – Meghívhatlak valamire?

Laurának több válasz is eszébe jut. Ezek között van az, hogy ő azt hitte, mindenki ingyen iszik, és az is, hogy ő már éppen iszik valamit. Végül, mivel nem akarja megbántani Fiút, csak legyint egyet a kezével, és a kezében az itallal.

FIÚ: – Vörösbor?

LAURA (habozás nélkül): – Persze, vörösbor.

FIÚ: – Kifinomult. Isti legalább a piákkal nem sóher.

Laura nem ismeri se a sóher Istit, se semmilyen Istit, de úgy véli, ilyen kijelentésre illik helyeselni. Ezt teszi.

FIÚ: – Hogy hívnak?

Laura megmondja.

Visszakérdez.

Fiú is megmondja.

Laura nem jegyzi meg.

FIÚ: – Nem láthattalak még ilyen Isti-féle házibulin, ugye? Valakinek az új barátnője vagy, vagy...?

LAURA: – Vagy.

Fiú mosolya nagyon széles.

Laurának van egy elmélete arról, hogy hány kérdés hosszúak azok a beszélgetések, amiket egy fiú folytat vele egy bulin, mielőtt feladná és táncolni hívná. Az átlag négy volt.

Fiú haja kócosra zselézett barna. Az orra kicsit hosszú. Farmer van rajta és fekete póló. Fiú az átlaghoz tartozik, mert a következő lépése ez:

FIÚ: – Akarsz táncolni?

Laura gyakran fantáziált arról, milyen lenne az élete filmként, és egy-egy esemény hogy festene benne. Ez a mostani, meglátása szerint, nem is egy jelenet lenne, sokkal inkább egy montázs. Villanásszerű kameraváltásokkal komponált, sikító zenére egymásba űzött pillanatok sora. A fejfájás elkerülése végett néhol megszakítva lassabb ütemekkel és elidőző képekkel.

Egy kép, amint Fiú átkarolja. Itt a zene lassít és halkul.

Aztán a sikító gitárszóló...

Egy, amint Laura Fiú nyaka mögött összefűzi a kezét.

A sikítás ezúttal a házigazdától érkezik: „Ha valaki feldönti azt a kurva laptopot, kifizeti!”

Egy, amint Fiú és Laura csípője egymásnak ütődik.

Egy, amint Cecília Mátyás szájára tapasztja a sajátját, és ő hagyja.

Egy a sokembernyi, duplaprést alkotó lányról és fiúról.

És kontrasztnak: egy az asztal a bárpult végében árválkodó rúzsnyomos pohárról.

Második jelenet

A nyitókép egyetlen macskakő, centi-pontosra vágott felvétel. Majd a kamera távolodni kezd. Két macskakő, és három, és négy, és így tovább, míg egy teljes macskaköves járdát nem kapunk. Laura kopogva suhan éppen végig rajta. Fekete cipőt visel, hegyes orrút, szalaggal. Ha lehetne magyarázatot adni arra, hogy egy lány miért választ egy lábbelit, Laurának erre a konkrét lábbelire ez lenne a magyarázata: felülről nézve olyan, akár egy macska, a szalag pedig a bajsza.

Megrezzen a telefon Laura zsebében. Sms-nyi időre, nem bejövő hívás-időre.

11 Bartók Béla út 52/D. 3. emelet 1. csengess vagy kövesd a zajt

Lehetne vágás a mobil képernyőjénél. Vagy ahogy a macska-cipő koppan és koppan és megindul a villamosmegálló felé. Vagy egy snitt hátulról a távolodó Lauráról. De Laura szeretné azt hinni, hogy élete filmje noir stílusban készül, így végigkövetjük a teljes 49-es villamosos útját. Hogy talál magának Laura helyet, hogy huppan le, hogy pattan fel, mikor egy idős néni száll fel mellé – az udvarias gesztus nem a kamera kedvéért történik –, hogy ellenőrzi az út során még kétszer a címet, hogy száll le, hogy sétál az 52/D-hez, hogy csenget, hogy lépcsőzik, hogy érkezik meg, az egész nagyon hosszadalmas, levegővétel, ugrás.

FIÚ2: – Megmondtam, hogy ne nyissatok ajtót minden jöttmentnek. Hé, te csini vagy! Maradhatsz.

LAURA (fiúkra tervezett mosollyal): – Aláásom a kiakadásod, szóval köszi.

Fiú2 erre mond valamit – nem felvésendő poén. Laura úgy tesz, mintha az lenne. Fiú2 fiú, és mint fiú, felbátorodik, ha egy lány nevet a viccén. Sőt, Laurának arról is van egy elmélete, hogyan áll arányban ez a felbátorodás a megelőző vicc bénaságával. A megoldás: egyenes arány, és színtiszta matek. Sajnos ezt mind végignézzük, felbátorodásostul, reakcióstul, értsd újabb álnevetésestül, és így tovább, mivel a rendezői utasítás noir.

Míg eljutunk ide:

FIÚ2: – Nemcsak csini, vicces is!

Laura elárulhatná, hogy viccesnek lenni és a jó viccet értékelni két külön kategória, és egyik sem olyan, amilyenbe Fiú2 beleesne, de ezzel tönkretenné mindazt, amit az álnevetésekkel elért. Így a helyes válasz: újabb mosoly rendel.

Mátyás itt már feltétlen szükségét érzi, hogy közbeszúrja, nem minden fiú Fiú2, mert nem mindenkit lehet álmosolyokkal megtéveszteni. Némelyik fiú az igazit keresi.

Két megjegyzés magyarázatul. Egy: Mátyás itt szándékosan kétértelmű. És kettő: Mátyás magára gondol, miközben mindezt mondja. Illetve mondaná... ha itt lenne ezen a bulin. De így csendben marad, és hagyja a cselekményt a maga sorrendjében kibontakozni.

FIÚ2: – Hozhatok valamit inni?

LAURA: – Egy pohár víz...?

A hangsúly kérdőjel, hegyre vezető út a mondat. A jelentősége: az absztinencia nem ítélkező, hanem ártatlan. Ennek megfelelően Fiú2 sem húzza fel az orrát, nem cicceg, nem ráncol homlokot, nem csinál semmi olyat, amit csalódott és/vagy felháborodott Fiú2-k szoktak csinálni. Fiú2 egyszerűen elindul, hogy vizet szerezzen.

Ezt a pillanatot szemeli ki a lány, legyen Ivett, hogy Laura mellé lépjen.

Ivett haja magas toronyba van csavarva. Laura kénytelen azt nézni, mert olyan magas, hogy nem lehet nem azt nézni. Akkor se, ha az illető mellé citromsárga/lila/pöttyös zöld-fehér miniszoknyát/rakott szoknyát/overállt húz. De Laura nem Ivett haját kommentálja azt Mátyás tenné, amikor megszólal.

LAURA: – Örömteli csere.

Laura mosolya ezúttal nem álmosoly. Ivett válasza hasonlóképp sokfogas igazság.

LAURA (folyt.): – Kinek a buliján vagyunk?

Ivett haja gyanakvóan mozdul meg.

IVETT: – Máskor nem szoktál érdeklődni.

LAURA: – Memoárt írok. Fontos lehet minden részlet.

Nincs mosoly.

Végül sóhaj van.

IVETT: – Fogalmam sincs. A csoporttársam unokabátyjának a barátnőjének valami barátja szervezte. Lehet, hogy az a srác az, aki az előbb csapta neked a szelet...

LAURA: – És mindjárt. Az előbb és mindjárt.

Ivett hátrapillant. Fiú2 nincs a színen – talán a konyhában –, de Ivett úgy viselkedik, mintha látná őt a sarokba állítva egy „Semmi különös” feliratú vitrinben, mert ezt mondja:

IVETT: – Visszajön, komolyan? Mit eszel rajta?

Két „semmit” közt erre a válasz...

LAURA: – Jó alany az elméletekhez.

IVETT: – Tudod, nem igazi elmélet, ha nem veszed számításba a cáfolat lehetőségét.

Ezen a ponton illik megjegyezni, hogy Ivett matematika szakra jár, így hihetően ismerheti az elméletek elméletét. Azt már korábban illett volna megjegyezni, hogy Ivett Laura legjobb barátnője, így Laura elmélet-kidolgozási módszereit is ismeri. Szintén megjegyzendő, hogy a két ismeret nem fedi egymást.

LAURA: – Ha majd az általánosság helyett a cáfolat néz velem farkasszemet, számításba veszem.

Mátyás tudja, hogy sorsszerűen tökéletes időzítés lett volna, ha pontosan ebben a másodpercben toppan Laura életébe. De mint az már kiderült, Mátyás nincs jelen ezen a bulin. Így maradt Általánosság, nevezzük Fiú2-nek, és ez a cseppet sem sorsszerű másodperc, nevezzük ennek a másodpercnek.

FIÚ2: – Meghoztam a vizet. És ó, helló!

Címzés1: Laura. Címzés2: Ivett.

Ivett szavainak címzettje nem Fiú2, dárdaként suhannak át Fiú2 feje felett.

IVETT: – De addig se pazarold az idődet általánosra!

LAURA: – Pedig időm, mint a tenger...

Nincs mosoly.

Megint sóhaj van.

IVETT: – Hé, Fiú2, mondj valami érdekeset magadról!

Ivett nem a „Fiú2” megnevezést használta. De Laura nem kívánja a filmjébe azt a megnevezést, amit Ivett választott.

LAURA: – Fiú2, nem kell válaszolnod.

Laura sem a „Fiú2” megnevezést használta, hanem Fiú2 nevét mondta. E név azóta a feledés (megérdemelt) homályába merült.

IVETT: – Bármi szokatlant!

Fiú2 arca az illusztráció a Wikipédia „összezavarodott” címszavához.

Ivett sóhaja most nem szomorú – röpke és frusztrált.

IVETT: – Laura mindjárt bemutatja, mire gondolok. Laura, mit iszol?

A nagy pillanatok tökéletlenségével érkezik el ez a bizonyos pillanat. Az aláfestés dobszóló helyett dobgépekkel pörgő house. Közönség helyett csak egy Ivett és egy Fiú2 jutott. És Laura is ügyetlenül kotorászik a táskájában, mire rábukkan a keresett dologra. Egy fiola az, és lehetne benne vízben oldott GHB, Piton bájitalterméből elemelt futóféreg-nyálka, egyik sem tűnne szokatlanabbnak, mint a valóság, mivel a valóság éppenséggel egy harminchét százalékos, bio málnaszörp jelmezét ölti.

Laura érzi magán Fiú2 tekintetét, a szócikk ezúttal is „összezavarodott”, és érzi Ivett mosolyát is. Mindkettő végigkíséri a mozdulatot, amivel szörpöt önt az italába.

IVETT: – Te jössz, ******... (behelyettesítve: Fiú2), mondj valami furcsát magadról!

FIÚ2 (valamikori magabiztosságának szikrája nélkül): – Nem szeretem a sör ízét./Ugyanúgy hívnak, mint apámat./Nemérdekesnemérdekesnemérdekes.

Laura nem emlékszik a részletekre, csak a konklúzióra.

IVETT: – Tessék, tényleg nem ő a cáfolatod.

Az igazság végtelenül leegyszerűsíthető. És, mint azt Laura nem először állapítja meg, igencsak lelombozó.

Harmadik jelenet

Síkfekete képernyő.

Még mindig.

Fekete, fekete, mint a fekete lyuk nyelte univerzum.

Annál is feketébb.

Ha Mátyás lenne Laura élete filmjének rendezője, ő megkönyörülne a nézőkön, és legalább ez az egy mondat végigfutna (a világ szélén) a feketeség alján: „Nem az önök készülékében van a hiba.” De nem Mátyás a rendező, így mindenféle figyelmeztetés nélkül nézzük mindazt, amit Laura a legutóbbi estéből fel tud idézni.

Még mindig.

Mátyás mesélhetne. Ő lehetne a festő, aki színekkel tölti meg az éjszakát, mert elmondhatná, hogy Laura hosszan táncolt Fiú3-mal, Fiú4-gyel és Fiú5-tel, és még hosszabbakat kortyolt a vörös italából. Ha Mátyásé lenne a szemszög, azt hihetnénk, hogy Laura nem harminchét százalékos, bio málnaszörpöt ivott, de így tudjuk az igazságot. Mindenesetre, Mátyás azt is elmondhatná, hogy hol volt ez a házibuli, ki volt ott és milyen zene szólt, és hogy ez a házibuli az ő házibulija volt. És elmondhatná, hogy ő érezte magát rajta a legpocsékabbul, hogy Cecília ismét szakított vele, de ezt mégsem mondaná el, mert senkit, még őt magát sem érdekli többé.

Még mind--- A feketébe fény nyilall, és Laura kinyitja a szemét. Pillák vonta függöny mögül tárul elénk a helyszín, részlet a részlet után. Redőny csíkozta, fényes-fehér plafon. Zöld ágynemű – nincs megágyazva. Ingatag tornyokba halmozott könyvek a szőnyegen. A könyvespolc viszont nem is igazán könyvespolc, mert félig halott, félig élő növényekkel van tele. Laura is félig halott, félig élőnek érzi magát; mikor felül, inkább háromnegyed halott az arány.

Az ajtó résnyire nyitva. Laura egy nappaliba jut rajta. Itt találja egy fotelben a táskáját. És itt találja Mátyást is.

Végre, mondaná Mátyás, de valójában mást mond.

MÁTYÁS: – Hát, felébredtél. Szia!

Mátyás tojást süt. Illetve éppen belekortyol a teájába, de azért fél szemmel, fél kézzel és egyébként a tojássütésre figyel. Laurának nincs olyan elmélete, amely szerint tojássütő, csak-ágyba-rakó, de nem-megágyazó és főleg nem-levetkőztető, nem-kirabló fiúkkal óvatosnak kell lenni, így nem rohan ki egyenest az ajtón, nem rúgja bokán Mátyást, hanem a harmadik utat választja.

LAURA: – Szia. Te ki vagy?

Mátyás azt mondja, Mátyás.

És Laura megjegyzi. Aztán azt mondja, ő meg Laura.

MÁTYÁS: – Tudom. A barátnőd megállás nélkül hívogat.

LAURA: – Mármint Ivett?

MÁTYÁS: – Ühüm. Ő győzött meg, hogy ne hívjak mentőt, amikor éjjel elájultál. Azt mondta, ha kialszod magad, rendben leszel. Meg is akarta várni, de be kellett mennie kalkulusra. Azt hiszem, ezt a szót mondta. Azóta zargat, hogy nehogy felébresszelek, és tartsam magam távol tőled, és csesszem meg, azért reggelit csináljak. Mintha egyébként nem csinálnék, mert én fotoszintetizálok, vagy nem tudom. Elbűvölő lány.

LAURA: – Sokat beszélsz.

Laura nem sértésnek szánta a megjegyzést. Mátyás ismeretségük későbbi pontján megkockáztatta volna, hogy bóknak. Egyelőre inkább egyszerű ténymegállapítás volt.

MÁTYÁS: – Te meg sokat alszol.

LAURA: – Mindenhez van hozzáfűznivalód?

MÁTYÁS (a mindjárt-odaég-tojás felett töprengve): – Biztos van olyan helyzet, amihez majd nem találom a szavakat, de még nem találkoztam vele.

Amíg Mátyás egy tányérra lapátolja a rántotta egyik felét, és a másikat egy másikra, elmeséli, hogyan ájult el Laura, és hogyan vitte ő és Ivett a vendégszobába, és hogyan őrködtek mellette felváltva egészen húsz perccel ezelőttig. Most már vagy’ huszonkettő.

LAURA: – Köszönöm.

Aztán:

LAURA (folyt.): – Van vendégszobád.

Mátyás úgy forgatja a szájában a tojást, hogy miközben válaszol, egyszer sem sikerül leköpnie Laurát.

MÁTYÁS: – Így nevezem azt, hogy a lakótársam meglépett Hollandiába Erasmusszal, és rám maradt az egész lakbér.

LAURA: – Most róla fogsz beszélni?

MÁTYÁS: – Ha nem vagy rá kíváncsi, nem muszáj. Miről beszéljek?

Laurának van egy elmélete arról...

LAURA: – Átlagosan öt kör telik el, mire egy fiú felkér táncolni.

A beszélgetés fonal. Mátyás az imént vesztette el.

MÁTYÁS: – Én nem akarlak felkérni táncolni.

LAURA: – Ó, tudom! Ez egy metafora. A te esetedben a táncra hívás az a kérdés, amit azóta fel akarsz tenni, hogy megláttál itt a nappaliban.

Mátyás felvonja a szemöldökét. Másnál ez kitenne egy reakciót, de mivel Mátyás még nem találkozott olyan helyzettel, amihez nem találja a szavakat, meg is szólal.

MÁTYÁS: – És mi lenne ez a kérdés?

LAURA: – Miért ájultam el? A két legvalószínűbbet már kizártad. Nem vagyok másnapos, tehát nem ittam. (Laura a tojástalanított tányérjára mutat.) És nem éheztetem magam. Több ötleted nincs.

MÁTYÁS: – Na, jó. Miért ájultál el?

Mátyás háta a kérdés feltevője, mert feláll és a tányérokat pakolja a mosogatóba.

A kíséret megint nem dobszóló. Csak porcelánzörgésből kovácsolt kakofónia.

LAURA: – Akut limfoid leukémia.

A kíséret csend közé ejtett sóhaj. Laura pedig erre gondol: mintha csak Ivettet hallaná...

Aztán:

MÁTYÁS: – Sajnálom.

LAURA (mosolynak álcázott zavarral): – Csak azért mondtad ezt, hogy mondj valamit, ugye?

MÁTYÁS: – Talán, de nem nagyon számít, nem? Nem változtat semmin.

LAURA: – A mindenen semmi nem változtat. Bocsi, leukémia-humor. Mert akut limfoid leukémia, ALL, érted.

MÁTYÁS: – Haha.

A csend-kíséret neve Kínos, jár a taps érte.

LAURA: – Ezért nem beszélgetek tánc után. Nincs miről.

MÁTYÁS (visszaül az asztalhoz): – Találd ki, miért ment Kornél pont Hollandiába! Naná, a fű miatt. Az a barom azt hiszi...

Negyedik jelenet

In medias res.

MÁTYÁS: – Szeret. Minek a málnaszörp?

Mátyás kezében megtépázott pipitér. A levegőben egy darab, apró, fehér szirmocska száll. A fűbe, Laura meztelen bokájáig repül.

A szín maga fényes és tavasztól fülledt és zöld, legfőképpen zöld. Mátyás zöld felsőstül olvad bele. A kamerakép csak kettejükre fókuszál. A többi pár, a többi csoport, a Margitsziget többi része kívül szorul a jeleneten, képváltásnál elsuhanó foltok.

LAURA: – Régen féltem a pirostól. A málnaszörp miatt most már imádhatnám. A valódi eredmény: neutrális.

MÁTYÁS: – Ez a legtöbb emberre igaz. Nekem sincsenek különösebb érzéseim a piros iránt.

LAURA: – Ha az orrodnak szokása váratlanul és megállíthatatlanul vérezni, az kialakít bizonyos érzéseket.

Fiú1-től Fiú5-ig erre senki nem mondana semmit. De Laura Mátyás nevét megjegyezte.

MÁTYÁS: – Mi van az eperrel? Vagy a cseresznyével? Vagy a piros szőlővel? Mert el kell ismerned, eléggé egyoldalú az italozási szokásod.

LAURA (vállat vonva): – Nem szeret. Mitől olyan finom a rántottád?

Minden szirom egy kérdés. Laura pipitér-kérdése ügyetlenül bukdácsol kettejük közé.

MÁTYÁS: – Zöldhagyma és ételízesítő. Nem szeret. Spontán házibuli este?

LAURA: – Párban vegyülni ezerszer nehezebb. Szeret. Mi lenne, ha filmeznénk helyette?

MÁTYÁS: – Nekem tökéletes. Szeret. Mit akarsz nézni?

Ez így megy tovább egészen addig, míg Laura és Mátyás meg nem találják a filmet, amit nézni akarnak, és míg el nem fogy a pipitérekről minden szirom. Zöld tőre tűzött, körömhegynyi nap marad Mátyás ujjai közt.

MÁTYÁS: – Nem szeret.

Laura kitép egy marok füvet és a saját, még nem százszázalékosan sziromtalanított pipitérjével együtt Mátyás arcába szórja.

LAURA: – Lúzer.

Mátyás prüszkölve nevet, a halovány sértettség karcos a hangjában.

MÁTYÁS: – Hé, így nem tudjuk meg a te eredményedet.

LAURA: – Egyelőre nem is muszáj.

Laura nem a pipitérre gondol.

Mátyás sem arra gondol, mert előrehajol és megcsókolja Laurát. Nincs dobszóló, de ezúttal valahogy senkit sem érdekel. Laurának olyan érzése van, mintha a pillanat tökéletes lenne. Mintha fogták volna ezt a tökéletes pillanatot, és megpróbálták volna belepasszírozni ebbe a nagyon is tökéletlen életbe, a széleinél kicsit kilóg és látszik az illesztés, de ez sem érdekel senkit sem.

MÁTYÁS: – Ezt viszont muszáj volt.

Ötödik jelenet

Az ötödik kör a tánc.

Az ötödik kör a kérdés, amit kerülgetünk.

A helyszín a kórház, azon belül is a váróterem, azon belül is egy csoda-folytán-üres szék, ahová, két néni közé, Mátyás éppen lenyomja Laurát.

LAURA (feddőn): – Nem kell ezt csinálnod.

MÁTYÁS: – Leültetni? Atyáskodni?

LAURA: – Itt lenni.

MÁTYÁS: – Dehogynem. A mindenedbe most már én is beletartozok.

A reakcióidő egy szívdobbanás. És még egy, meg még egy.

LAURA: – Csak hogy tudd, a társaságod Fáradtság, Orrvérzés, Hormongyógyszer... Mázlid, hogy Kemoterápia kiszállt az életemből. És hogy az árváknál Szülő1 és Szülő2 nem játszik.

MÁTYÁS: – Történetesen és hipotetikusan Szülő1 és Szülő2 kedvelne engem.

LAURA (csúfondárosan): – Mert téged mindenki kedvel?

MÁTYÁS: – Rebesgetik ezt rólam.

LAURA: – Nem kéne minden mendemondát elhinned.

MÁTYÁS: – Csak azokat hiszem el, amik dicsérnek. Az optimizmus illúziójának tökéletes receptje.

Mátyás nem teszi hozzá azt, amit minden néző, még önmaga nézője, Laura is, gondol, amit a kórház fehér falai vernek vissza, amit a két néni szomorú mosolya tükröz, amit Laura orvosa percek múlva és sokadszorra kimond majd: az illúzió nem tökéletes.

Hatodik jelenet

Egy jobb kéz pöcköl egy balt. Egy bal kisujj simogat egy jobb kisujjat. Egy Laura fekszik egy Mátyás mellett. Alattuk zöld ágynemű.

MÁTYÁS: – Hány hónap még?

LAURA: – Vétó. Más témát, közlegény! Mesélj valamit!

MÁTYÁS: – Mit meséljek?

Laura megfordul, a szája előtt párna, abba lehelt, távoli válasz az övé.

LAURA: – Mesélj rólam! De semmi „hány hónap még”, és semmi szomorú, és a vége legyen ütős. Az unalmas részeket hagyd ki, és az isten szerelmére, tömöríts!

MÁTYÁS: – Legyen, Laura.

Azzal Mátyás mesélni kezd, annyi féligazságnak eufemizált hazugságot mesél Laura csupasz hátának és önmagának és a világnak, amennyit ez a délután elbír.

Mátyás meséje

– Laura engedélyével –

Megláttam egy lányt. Rövid haja volt, fekete, és hosszú lába abban a szintén fekete miniszoknyában.

Ismertem egy lányt. Hosszú élete volt, boldog, és rövid vele minden napom, akkor is, ha tudtam, végtelen sok követi még.

Isti buliján találkoztunk. Emlékszem, úgy suhant végig a nappalin, mint egy látomás, és csak akkor lett valóság, amikor odaléptem hozzá és táncolni hívtam. Más talán kérdezett volna valamit, sok lényegtelen valamit, de az én kérdésem ennyi volt: „Táncolunk?” És ő csak bólintott. Emlékszem a leheletére a nyakamon, amikor már mindketten kifulladtunk. És emlékszem, hogy itallal kínáltam, én bort ittam, ő cseresznyeszörpöt. És akkor kezdődött minden.

LAURA: – Állj, ez szörnyű! Másik verziót kérek.

MÁTYÁS: – Mi a bajod ezzel?

LAURA: – Túl könnyű. Semmi fordulat, semmi bonyodalom. Drámát, közlegény!

MÁTYÁS: – Azt mondtad, nem lehet szomorú.

LAURA: – Ha tudod, hogy a történet vége jó lesz, nem lesz igazán szomorú a többi rész se.

MÁTYÁS: – Hát, jó.

Mátyás meséje 2

– Laura (óvatos) engedélyével –

Megláttam egy lányt. Rövid haja volt, fekete, és hosszú lába abban a szintén fekete miniszoknyában.

Ismertem egy lányt. Hosszú élete volt, boldog, és rövid vele minden napom, akkor is, ha tudtam, végtelen sok követi még.

Egyszer már elszalasztottam őt. Isti buliján történt. Azon nyomban észrevettem, amikor belépett az ajtón. Táncolni hívtam volna, és talán ő igent mondott volna, sose tudom meg, mert Bonyodalom Cecília közbeavatkozott. Cecília volt az én csapásom, a nyolcadik próbám, a barátaim a barátnőmként ismerték. Akkoriban már nem jártunk, legalábbis én azt feltételeztem Zoli és Árpi és Olivér alapján, akikkel mind a szemem láttára csókolózott. De Cecília odabújt hozzám, és a karom, a szám, amik viszonozták minden mozdulatát, nem tudták azt, amit az elromlott szívem tudott. Csak nagy’ sokára hallották meg a jajveszékelését, a törött alkatrészek recsegő „Ne!” kiáltását.

A második alkalommal, amikor láttam a lányt, már hivatalosan szakítottam Cecíliával. Egy olyan partin történt – a lánylátás, nem a szakítás –, ahová eredetileg nem is akartam elmenni. A házigazdát csak távolról ismertem, a zenei ízléséről azt kívántam, bár távolról se. Mégis tiszteletemet tettem, és ekkor történt. Csak a sorsnak lehetett köze egy ennyire tökéletes pillanathoz. A lány éppen a barátnőjével beszélt arról, hogy a fiúk mind átlagosak. A barátnő valami olyasmit mondott, hogy „Az igazi elmélethez számításba kell venned a cáfolat lehetőségét is.” A lány így felelt: „Ha majd az általánosság helyett a cáfolat néz velem farkasszemet, számításba veszem.” Ekkor érkeztem meg én, és farkasszemet néztünk, és minden tökéletes volt.

LAURA: – Alakul.

MÁTYÁS: – Szóval még mindig nem tetszik. Akkor lássunk egy harmadikat, mit szólsz?

LAURA (félig kétkedve, félig mulatva): – Végül is három a magyar igazság.

MÁTYÁS: – Féligazság.

Mátyás meséje 3

– Laura (reményvesztett) engedélyével –

Megláttam egy lányt. Rövid haja volt, fekete, és hosszú lába abban a szintén fekete miniszoknyában.

Ismertem egy lányt. Hosszú élete volt, boldog, és rövid vele minden napom, akkor is, ha tudtam, végtelen sok követi még.

Nem ez volt az első alkalom, hogy észrevettem őt. Egymást elkerülő utakon jártunk, visszapillantó tükörben elkapott villanásokként a másik számára. De ez volt az első alkalom, hogy közelről figyelhettem őt. Az én lakásomban volt ez a parti, így amikor váratlanul összeesett, nekem szóltak. A karomba vettem, a barátnője segített, és a kanapéra fektettük. Hajnalodott, mikor felébredt, és mi egyedül maradtunk. A barátnője csak jót hallott rólam, legendákat a kedvességemről, temérdek pletykát a lovagiasságomról, így a gondjaimra bízta őt. A lány még félig álmodott, és megosztotta velem az álmát. Rosé pezsgőt ivott benne, mert szerette a vöröset, és sosem félt tőle, akkor se, ha vér volt, akkor se, ha fájt. És én, maga a lovagiasság, hoztam neki pezsgőt az éjjelnappaliból. Együtt ittuk a pezsgőt aztán, az ajkunk csupa rózsaszín, a nyelvünkön szétpukkanó buborék, a hangunk nyeldeklő nevetés.

Olyan volt a ránk világosodó hajnal ott a nappalimban, mintha végtelen ideig tartana. Más hajnalok és reggelek és délutánok és esték folytak össze benne. Szeret-nem szeretet játszottunk, és körülöttük fehér kavalkád a letépett szirmok halma. Csókolóztunk, és a szánk íze is pezsgő volt. Rántottát ettünk, hogy elűzzük. És a lány egy ponton megfogta a nagykést, amivel a kenyeret szeltem, és a nappali közepén addig forgott vele, míg össze nem olvadtak. És ő vagy a kés vagy mindketten egyszer csak azt mondták: „Lehetne ez a vége.” Én pedig megkérdeztem: „De nem tennéd meg, ugye?” A lány fékezett és hosszan pihegett, mielőtt felelt: „Csak játszom az elmélettel.” És az egész tényleg csak játék volt, ahogy álom ez a hajnal. Talán miután lefektettem őt a kanapéra, én is kidőltem, mert fárasztó házigazdának lenni, és mindketten aludtunk. És közösen álmodtunk.

LAURA: – A késes incidenst húzd ki!

MÁTYÁS: – Ha mindent kihúzok, ami megtörtént, a féligazságból csak „fél” marad.

LAURA: – Egy boldog fél.

MÁTYÁS: – A szomorú minden ellentéte.

Hetedik jelenet

Légbuborékban zajlik a beszélgetés. A kamera a plafonra szegeződik, egy egész nap fut végig rajta, ahogy változik a kintről jövő fény szöge és ereje, ahogy lámpa gyullad a szobában, ahogy árnyékok vetődnek a falakra. Nem látjuk a szereplőket, a hangjuk meghitt suttogás a színen kívülről.

LAURA: – Gyakran elképzelem, milyen lenne az életem filmként.

MÁTYÁS: – Igazán? És mi lenne a címe?

LAURA: – Utolsó nap a Földön.

MÁTYÁS: – Szerintem az már foglalt.

LAURA: – Egy gésa emlékiratai.

MÁTYÁS: – Dettó.

LAURA: – Oké, tizedes, magának mi a javaslata?

MÁTYÁS: – Laura. Mindent elmond rólad.

LAURA: – A nevem?

MÁTYÁS: – Igen, ha Laurát hallok, én például rád fogok gondolni. Mármint mindig.

LAURA: – Ígéred?

MÁTYÁS: – Ünnepélyesen.

LAURA: – Elfogadva. Akkor legyen Laura.

Mátyásnak ehhez is lenne hozzáfűznivalónak füllentett fennhéjázó riposztja, de bármit is mondana, Laura nem engedi neki, mert fontos számára, hogy a jelenet a jó ponton érjen véget. Laurának mindennél fontosabbak a jó befejezések.

Nyolcadik jelenet

Laura lebiggyesztett szájával nyit a jelenet. Mátyás végighúzza rajta az ujját. Apró mozdulatonként, centinként kapcsolódunk a beszélgetésükbe.

MÁTYÁS: – Ne duzzogj!

LAURA: – Őrmester, elrontja az összes elméletemet.

MÁTYÁS: – Sajnálom, a kivételekre nem tudsz elméleteket felállítani. Egyébként is mi ez veled meg az elméletekkel?

IVETT: – Fi... Akarom mondani, Mátyásnak igaza van. Miért kell mindenre valami szabály?

Laura és Ivett közös lakásának közös és igen kicsi konyhájában ülnek. Az asztalon hadban állnak a gyógyszeres dobozok, Laura málnaszörppel küldi le a gyomrába a tartalmukat. Ivett és Mátyás várják a folyamat végét, mert várják a választ.

LAURA: – Hogy legyen értelme. Hátha lesz értelme...

IVETT: – Minek?

LAURA: – A mindennek.

Mivel a konyha kicsi, az asztal is kicsi benne. Alatta összeér Laura és Mátyás térde. Utóbbi térd most még közelebb koccan előző térdhez. A mozdulat vigasztaló.

MÁTYÁS: – Sajnálom.

Mátyás egy régi választ visszhangoz, hiszen mindegy volt, a mindennel szemben ez sem számított. A mondat mindenesetre vigasztaló.

Kilencedik jelenet

Néhány csend hangosabb más csendeknél. Néhány csend valójában nem is csend, mégis annak tűnik. Erre a csendre mindkét állítás igaz. Történik beszélgetés, de a szavak mintha elakadnának valamiben, amint kimondták őket, nem olyan, mintha kimondták volna őket. Laurának időről időre olyan érzése támad, mintha csak gondolna valamire, és ilyenkor nem érti, a többiek hogyan reagálhatnak rá.

Mint például most.

(„Szomjas vagyok.”)

MÁTYÁS: – Itt a szörpöd.

LAURA: – Nem fog lent maradni.

MÁTYÁS: – Tudom, undok egy szörp. De kérlek, próbáld meg...

Laura feltornássza magát. Egy kéz a segítség, és egy másik. Végre sikerül. Megfogná a poharat, de az ő keze senkinek sem segítség, remeg össze-vissza. Mátyás segít neki inni. Ivett közben tovább tartja a hátát, nehogy visszazuhanjon.

LAURA (a málnaszörpbe nyöszörögve): – Patetikus.

MÁTYÁS (nem málnaszörpbe, de nyöszörögve): – És még nekem van mindenhez hozzáfűznivalóm.

IVETT (nem nyöszörög, mert jobb színész a másik kettőnél): – Khm, ehhez is volt.

Laura haloványan nevet, ez is inkább olyan, mint csend, és nem olyan, mint egy nevetés.

MÁTYÁS: – Nem mesélsz valamit?

LAURA: – Én?

MÁTYÁS: – Neked jobban megy. Én csak őrmester vagyok.

LAURA: – Előléptettem, hadnagy.

Laura ezúttal azt nem tudja, Mátyás mondott-e valamit (de elég valószínűnek tartja, elvégre Mátyásról van szó), vagy a gondolatait találta ki. A feje lüktet, talán attól lüktet, hogy belemásztak Mátyás gondolatai is, és azokból annyi van, hogy az ő agyát szétfeszítik. De válaszol a gondolatra, mert úgy véli, így illik.

LAURA: – Rendben, mesélek. De miről?

IVETT: – Amiről a legjobban tudsz.

LAURA: – Magamról. Legyen... De csak akkor, ha lehet tökéletes vége.

MÁTYÁS: – Lehet. Az lesz.

A mondat ígéret. Laura rábólint hát, majd halovány hangon belekezd a történetbe.

LAURA: – A lánynak, legyen Laura, rövid haja volt, intenzív ébenfekete, a hajfesték dobozára ezt írták, és hosszú lába, mert a macska-cipő megnyújtotta. Laura rövid haja és hosszú lába hosszú élettel társult, de még ez is rövidnek tűnt, miután megismerte Fiú2-t. Viccelek. Szóval miután megismerte Mátyást. Egy házibulin történt, és sorsszerűnek tetszett a pillanat. Laura ugyanis szó szerint Mátyás karjába ájult. Mátyás mellette térdelt akkor is, amikor magához tért. Félig csukott pillákon át nézte őt Laura, a hegyes állát és a magasba ugró szemöldökét, ami karakteressé tette az arcát, és nézte a válla izmait és a zöld szemét. Elbűvölte az, amit látott. Meg akarta ünnepelni a találkozás nagyszerűségét, mert az efféle sorsszerű találkozásokat illett megünnepelni, és az elbűvöltségét, mert Laurát nehezen lehetett elbűvölni. Rosé pezsgőt kívánt, és Mátyás is azt kívánhatott, mert pillanatoknak tűnő idő alatt termett újra Laura előtt egy üveg rosé pezsgővel és két pohárral. Laura és Mátyás együtt itták hát a pezsgőt, az ajkuk csupa rózsaszín, a nyelvükön szétpukkanó buborék, a hangjuk nyeldeklő--- nevetés. (A szavak nem akadnak fenn, és a mesét nem szakítja meg zokogás sem.) Olyan volt a rájuk világosodó hajnal ott a nappaliban, mintha végtelen ideig tartana. Más hajnalok és reggelek és délutánok és esték folytak össze benne. Szeret-nem szeretet játszottak, és körülöttük fehér kavalkád a letépett szirmok halma. Csókolóztak, és a szájuk íze is pezsgő volt. Rántottát ettek, hogy elűzzék. Persze, talán álom volt a hajnal. Talán Mátyás miután lefektetette Laurát, maga is kidőlt. Talán mindketten aludtak és közösen álmodtak.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

VÉGE